A nap már majdnem lement Komárom házai felett. Az öreg kint ült a verandán kopott hintaszékén. Elővette viharvert pipáját és rágyújtott. Az utolsó napsugarak még megvilágították sebhelyes homlokát. Lejjebb bökte sapkáját, mert zavarta a fény. Ekkor nyikorgott valami a kapu irányából, ami, az öreg rájött, a kapu is volt. Léptek hallatszanak. Az öregember felé. Egészen halkan. „Ez biztos Julcsika, a kis unokám. - gondolta a vénember. - Mi a nyavalyát akar? Nem hagynak nyugton ezek a kölykök!” A kislány odatelepedett a morcos öreg mellé.
„Szervusz nagypapi. ”- köszöntötte a kicsi nagyapját.
„Mesélj nekem, nagypapi! ”- hangzott újra a hangja. Az öreg kis idő múlva rekedten megszólalt:
„Mit akarsz?”
„Hát, hogy mesélj valamit!”
„Ja! Hát azt már meséltem, hogyan végeztem a tűzokádó sárkánnyal?”
„Még csak százszor… - vágott közbe a leányka - más történeted nincs? Valami olyan, ami meg is történt?”
„Há’ csak nem kételkedsz nagyapád szavában? ”- jött a válasz. Rátekintett a pipájára, és rövid hallgatás után egész más hangvitellel megszólalt:
„Talán mégis volna valami… Klapkáról hallottál-e már? Meg a Szabadságharc hős katonáiról? Ha?”
„Hogyne, az valami szobor a főtéren!”
„Azt a leborult szivarvégit, hát mi a fészkes fenét tanítanak az oskolában? A komáromi vár kapitánya! A hős várvédő!
„Húha! Ezt honnan tudod? És miért nem mesélted idáig? Ez a sárkányos meséd folytatása?
„Ez olyan valóság, mint a szomszéd tyúkjai a tökágyásban! Azt mondod nem meséltem? Hát ezen könnyen segíthetünk…”- szólt az öreg gyerekes izgalommal, már nem is látszódott az alkonyati komorsága. Egy egészen új, fiatal ember kezdett bele egy izgalmas kaland mesélésébe, ami egy igazabb, hősiesebb világba repített vissza:
„Még a ’48-’49-es Szabadságharc idején történt, amikor is…
Negyvennyolc márciusában Pesten is kitört az a forradalom, ami megváltoztatta népünk sorsát. Biztos hallottál már Petőfiről, Jókairól meg más nagy forradalmárról, rólam…
„Khömm - köhögött bele a kislány a nagyapa „igaz és szerény” beszédjébe.
„Vagyishogy…Na! Ne feleselj! Szóval ők mind harcoltak a gaz elnyomó osztrák ellen, így a forradalom szabadságharccá nőtte ki magát. Ám hiába minden, mi, magyarok egyrészt kevesen voltunk, a Habsburgnak meg gyütt segíteni az orosz. Aztán persze hogy visszavertek bennünket a legtöbb alkalommal, viszont mindenhol helyt állott a magyar, még ha veszitett is. Új kormány, új ország született, hála Kossuthnak, Széchenyinek, a többi politikusnak, katonának, vagy akárcsak a szegénylegényeknek, lényeg, hogy magyar! Azt a tüzes-vasas mindenit! Hát itt volt még Klapka is! Az a Klapka, aki ugyan elébb Székelyföldön ténykedett és szervezkedett, a miniszterelnök Komáromba küldette, hogy az Magyarország e várát - ahun most én meg te is üldögélünk ezen a verandán- tisztítsa ki az osztrákoktól, hogy a magyaroknak ez a védbástya megmaradjon. Nem volt egy könnyű dolog, mert a Komáromi helyőrség még a Császár és a magyar alkotmányra tett eskü közt ingadozott. Végül sikerrel kifüstölte a németet, erődítési munkálatokban részt vett, ám máshova szólította a kötelesség. Kinevezték ezredesnek, majd a tiszai hadjáratok, Isaszeg és több sikeres csata után hadügyminiszternek. Neki viszont nem köllött, hát a mi Komáromunk kapitánya lett.
„Nagypapi, ezt elmondhatnád magyarul is. Úgy hangzott, mintha valami könyvből olvastad volna…J
„He? Nem tetszik a történet?
„Ez nem is történet. Ez csak valami tudós szöveg volt. Nem történt semmi izgalmas?
„Hát, mesélhetem, velem mi történt… Emlékszem, ott toboroztak a téren, amikor én is döntöttem: felvettem a kardot az osztrák ellen. A szabadságharc alatt Győr mellett szolgáltam. Aztán hallom, hogy itt portyáznak Bábolnán az enyéim. Komáromból jönnek néha a németen ütni. Hát, mondom, nem maradok ki a saját városom dolgaiból. Szedtem a sátorfámat, még a kétforintnyi fizetésemet sem vártam meg, szaladtam a hazafiasságom után. Hát épp megérkeztem a monostori dombok alá, mikor látom, hogy Szőny felől jő az ellenség, elébe meg egy század ember a komáromiakból. Gondoltam beállok segíteni, ha már itt vagyok. A főhadnagy kezembe nyomott egy puskát, oszt lőttem a piszok osztrákot. Láttátok volna hányat lőttem ki a nyomorultak közül!
Bár az ostromlók lassanként gyűrűt fontak a város köré, a Duna és a Vág lápjain nem tudtak áthatolni. Ha tudnád hányan ragadtak bele vagy tévedtek el a sűrű mocsárba. Százakat nyelt el. Aztán a folyókon túl meg ott volt a bevehetetlen erődrendszer fala. Nem is tudom, mi a fészkes fenének próbálkozott az a buta németje! Tudjátok, állott, és még ma is a mi várunk áll az ó- meg új-várból, meg a Nádorvonal nyugatról védte a várost, ott voltak a másik parton a Csillag, Igmándi és Monostori erődök. E vár volt a magyarok egyik végső menedéke. Nec arte nec morte - ezt szokták emlegetni vele kapcsolatban. Sem ésszel, se pedig erővel nem tudták Komáromot sokáig bevenni!”
„Öhöm” -köhögött az öreg egyet. Hát igen. Büszkék lehettek ti is, gyerekek a várostokra. Én amikor a városba később beértem, megkerestem a várat, oszt megkérdtem, hugyan lehetnék má én is honvéd.
„Na - mondja az őr a várnál -, kapóra gyön, mert a hírek szerint már mögint jön az ellenség. Nyári csata lesz, köll az embör. Amúgy meg se kérdeném, akarsz-i harcolni. Nesze a szuronyos puska, mönny lőni. Viszlát, magyar!” Azzal elküld a bástyára föl. Nem is kellett kétszer mondani. Másnap már ott is volt a ronda németje a Szőny felőli láthatáron. A fiúk meg nem is ültek a fenekükön, annál inkább tüzeltek. Csak úgy dörgött a sok puska meg ágyú. A németje az meg hullott, mint a májusi eső. Hú, az volt ám a csata!
Aztán kifáradtál a sok lövésbe, a hűs falak közt pihenhettél. A szakács, Kormos Pisti meg osztotta a jófajta zempléni bort, ehettél a katonakosztból bármit. Az osztrákot meg öltük le a vár töviből. Mellettem is elesett egy-két magyar, de legalább a h azáért haltak meg. Azon szórakoztunk, hogy a németet egészen a fal tetejéig hagytuk fölmászni, hogy aztán letaszítsuk. Aztán ott volt a huszárkardunk is, az csak úgy csattogott a csata hevében. Emlékszem, még az egyik tisztet is levágtam a kutyák közül.
„Nagyapa, ne mesélj ilyen csúnyákat!
„Hej Julcsika, ez nem csúnyaság, ez a háború, s bizony vele jár az is, hogy bármikor meghalhatsz. Aztán meg vagy én szúrom le a bitangot, vagy ő vág engem miszlikbe. Nem szép dolog, de mi a saját szabadságunkért tettük, mert bizony elnyomva éltünk annakelőtte.
„Ha te mondod… De csak harcoltatok hónapokig?
„Ej, a harc csak pár napos volt, körülbelül egyenlő erősek voltunk a császári hadtestekkel. Mi csak tizennyolcezren voltunk, de már mondtam, miénk volt Komárom, ott harcolt Görgey, Klapka meg sok más nagyhírű tiszt. Este, a császári csapatok elvonulása után csaptunk lakomát, de már tudtuk, nem maradnak annyiban, lesz következő harc is, nem is egy.
Augusztus havának elején járhattunk, mikor is az én zászlóaljamat is egy kitörésre rendelte Klapka. Nos, a párezres csapatunk kitört a Csallóközben állomásozó osztrákokra. A bitang német meg is ijedt, üldözni alig bírtuk őket. A kis „akció” nagy szégyenét keltette a bécsieknek, bár szerintem a szégyenletességük már most is elég nagy volt.
Így augusztus derekán jött a hír a világosi fegyverletételről. Klapka maga sem hitte, és én sem, akár a többi pajtás sem. Egyedüli végvár maradtunk, ami tartotta magát. Azután azt mondogatták a fiúk, maga Görgey írta meg a mi kapitányunknak, hogy fontolja meg, mit tehet, s mit kell tennie! Rájött, a meggyengült császári seregek ellen még eséllyel harcolhatunk, meg a Haza érdekében kötelességünk. Ezért aztán Komárom tovább tartotta magát.
Az őszi ostrom tartott, a büdös ellenség többször is küldte a követeket, hogy adjuk fel. Nem! Nem és nem! A mieink inkább meghaltak volna, minthogy feladják a várat. Ebben a nagy csatában szereztem ezeket is - azzal az öreg honvéd feltsimitotta deres tincseit és végighúzta mutatóujját a homlokát és arcát átszelő sebeken. - Többször jártam az Öregvár kapujánál, és a harc közben jöttem rá, hogy azok az oroszlánok a kapu felett úgy vívnak, akár a magyar honvédek. Egy poéta pajtásomat az meg is ihlette, verseket irt a küzdelemről, egész jól. Ha már itt tartunk, Egressy Béni - talán tudod, ki, és mily nagy zeneszerző volt - írta meg a Klapka - indulót a várban tartózkodván. Hírét hallottam, hogy egy kémet is elfogtak a várban, aki Haynau, a bécsi hadi főmuftik közül volt való (nem is igazán érdekelt). Nagy harc volt, amilyet ritkán él meg az ember…
Klapka végül megértette, hogy a csata már csak szélmalomharc volt a nagy Ausztriával szemben. Így a császári csapatokkal megegyezett, hogy a váron és Komárom városán belül tartózkodó emberek szabadon elmehessenek, ezzel a feltétellel szomorúan, ámde azzal a tudattal adta át hőn szeretett Komáromunkat, hogy tízezrek életét mentette ezzel meg ezáltal.
A szabadságharc utolsó bástyája ezzel összeomlott, a magyarok Mekkája is végleg az osztráké lett, ámde én mindig azzal a gondolattal meredek vissza erre a hősi küzdelemre, hogy mi a legvégsőkig tettük, amit tennünk kell a haza nevében…” - a megfáradt öreg olykor elhaló hangon fejezte be a fájdalmas, de gyönyörű visszaemlékezést. De bizony, annak már vagy ötven éve vége volt, Magyarország addigra túlesett Aradon, s a többi véres megtorláson. Fejében élénken éltek az emlékképek, mintha ma történt volna. Bizony, ez a komáromiak egyik legnagyobb büszkesége lehetett, mert ők ott és akkor megpróbálták a lehetetlent, és ettől olyan szép ez az emlék.
Mire befejezte a történetet, és feleszmélt az emlékeiből, a kis Julcsika elaludt a ház előtti padon. Bevitte a házba az alvó lánykát, betakarta. Ő maga még sokáig nézte a teliholdat, újra meg újra felelevenítette maga előtt a csatajeleneteket, s bizony büszkén gondolt arra, hogy ő is közte volt azoknak, akik a végsőkig védték hazájukat.